Pedig dehogynem. A szicíliai asztalról akkor még a citrom és a narancs, a két legalapvetőbb és legnélkülözhetetlenebb gyümölcs is hiányzott, pedig ezek híján a szicíliai konyha – mai ésszel legalábbis – el se gondolható. Nézzünk megint egy nagyon mélyszicíliai ételt, ez a badduzze. Darált borjú -és marhahús, fokhagyma, petrezselyem, elmorzsolt kenyérbél, reszelt pecorino, só, bors és néhány tojás, mindezt összegyúrják, gombócokat formálnak belőle, azokat citrom- vagy narancsfa leveleibe burkolva ellapítják, és roston, parázs fölött megsütik. Nem túl gyorsan, hogy a levelek illatos olajainak legyen idejük a húsba beszivárogni. Mondanom se kell, hogy ez az egész csak akkor működik, ha a saját citrom- vagy narancsfájának leveleit használja az okos maffiózó, és ennek megfelelően biztosan tudja, hogy a fa nem volt permetezve. Ellenkező esetben ugyanis nemcsak illatos olajak itatnák át a húst, hanem mindenekelőtt különféle rovarirtók és gombaölők, amelyek persze szintén hasznosak a maguk módján, gasztronómiai hozadékukhoz azonban szó fér.

Ha már a citrusféléknél tartunk, említtessék meg az arancine, magyarul narancsocska, az egyik par excellence szicíliai rizsétel. Ínyenc maffiózónk rizottókat általában nem fogyaszt, noha, mint fentebb kiderült, az I mafiusi di la vicaria di Palermo címu sikeres színdarab egyik szerzőjét történetesen Rizzottónak hívták. A világ paradoxonokkal van tele. Mármost az arancine nem más, mint olajban narancssárgára sütött rizsgombóc, átmérője négy és tíz (ideális esetben hat-hét) centi közötti, belsejében paradicsomos hústöltelékkel, néha mozzarellával és sonkával, egyébként legalább tucatnyi változata van. Csaknem minden szicíliai bár szendvicspultján megjelenik, a leleményes Odüsszeusz, ha mostanság indul Szicíliára turistáskodni, először a Messinai-szorost átszelő kompokon találkozik vele, aztán vagy megkedveli, vagy nem. A palermói Bar Alba kávézó vendégei például dicsérni szokták, egyébként az arancine, ha jól csinálják, akkor csakugyan igen jó. Viszont ha rosszul, akkor roppant pocsék.

Maradjunk egyelőre a rizsnél. Mindenki tudja, hogy Dél- és Közép-Itália tésztaevő, Észak-Itália rizsevő. Például a risi bisi, amit mi főtt rizs és konzerv zöldborsó keverékeként gondolunk el, venetói illetőségű, a tejberizsek (riso al latte) Veneto, Toscana, Friuli vagy Liguria gasztronómiai fantáziájának szülöttei, a risotto alla milanese – vagy alla genovese és így tovább – oda való, ahová. Maffiózónk tehát azért nem eszik rizottót, mert az mind északi étel, Szicílián ismeretlen. Pedig a rizst Szicílián (és Andalúziában) honosították meg az arab megszállók, akik olyan öntözéses növénytermesztési kultúrának voltak birtokában, amiről az akkori Európa még csak nem is álmodhatott. Ők - mármint a szaracénok és a mórok - a Japánból származó kövérkés, rövidszemű rizsfajtát hozták magukkal, ezért aztán a mediterrán (és paramediterrán, tehát madeirai, azori) konyhák ma is efféle rizseket használnak, jellemző fajtájuk az arborio.

Lássunk tehát egy grandiózus szicíliai rizsételt, ez a tummőla, karácsonyi specialitás, a maffiózók igen nagy mennyiségben készítik, és szeretteik körében fogyasztják. Borjúhúsból való húsgombócok vannak benne, továbbá tyúk, kolbász és háromféle sajt. A tummőla szó mellesleg szicíliai nyelvű, minthogy ilyen is van, vagy inkább csak volt, sajátos keveréke a görög, latin, arab, longobárd és normann nyelveknek, ma már csak nyomokban létezik, az olasz - amihez egyébként nem sok köze van - hamarosan végképp kiszorítja. Mármost a tummőla szót az olasz is átvette, de ott timballo lett belőle, azt pedig mindenki a francia timbale (üstdob, illetve speciális konyhai edény és a benne készülő étel neve) olasz megfelelőjének gondolja. Holott erről szó sincs. A timballo annyi, mint tummőla, ez pedig Muhammed Ibn ath-Thumna, XI. századbeli cataniai emír nevéből származik.

Ott vannak a régi arabok mindenütt.

Szicília éttermeiben egyébként szicíliai ételeket lehet kapni, ami a mai világhelyzetben igen dicséretes dolognak minősül. Más kérdés, hogy Szicílián az éttermek csak délben és este tartanak nyitva, akkor se sokáig, ha tehát a leleményes Odüsszeusz kissé elbambul, mert mondjuk Taorminában tátja a száját, ahelyett, hogy az óráját figyelné, akkor lecsúszik az ebédről, de könnyen lehet, hogy a vacsoráról is. Vagy vegyük például az Il Mulinazzót, a világ komolyabb étekkóstolói csaknem teljes egységben vallják, hogy ez a legjobb étterem Szicílián, már ha eltekintünk attól, hogy Palermo központjából jó háromnegyed órás kocsikázással lehet megközelíteni. Mármost az Il Mulinazzo keddtől szombatig 13:00 és 14:30 között, valamint 20:00 és 22:30 között, vasárnap csak 13:00 és 14:30 között táplálja az arra járót, július hatodika és huszonhatodika között akkor se, mert bezár. (Januárban is bezár.) A leleményes Odüsszeusznak tehát jóformán esélye sincs, hogy egyszer is ebédeljen vagy vacsorázzon benne, persze lehet, hogyő eddig el se jut.

Elképzelem ugyanis, hogy leszáll a leleményes Odüsszeusz a cataniai Fontanarossa repülőtéren, taxit hív, és a városba hajtat. Nem egy felemelő élmény, hogy visszafogott legyek. Catania érdekessége, hogy a külvárosa megrázóan randa és lepusztult, persze az ember sejti, hogy ha majd bejut a centrumba, ott más lesz. De téved, mert a centrum ugyanolyan. Polüphémosz barlangja egy hangulatos hely volt ehhez képest, a leleményes Odüsszeusz tehát előrehajol, megveregeti a sofőr vállát, forduljon vissza, fiam, mondja neki, utána pedig komolyan fontolóra veszi, hogy abba kéne hagyni ezt az örökös világjárást. Nincs ennek már semmi teteje.