Komor tekintetű férfiak az asztal körül, de csakis férfiak. Egyedüli nő a szobában az a még komorabb tekintetű némber, aki tálakat helyez el az asztalon. Valamennyi tálban spagetti gőzölög. A férfiak belekóstolnak a borukba, majd előhúzzák a géppisztolyaikat, és mindenki mindenkit agyonlő. Az összes spagetti megmarad.

Nagyjából ennyit tud a világ a szicíliai étkezési szokásokról és Szicília gasztronómiai kultúrájáról, ezt is a hollywoodi filmipartól tanulta. A rendes olasz maffiafilm más, abban a maffiózó jókora koncot tép széjjel, közben teli szájjal beszél, parancsokat oszt, böfög, később a fogát piszkálja, majd újra böfög. Ehhez képest talán meglepő, hogy a palermói dialektusban a mafioso szó eredetileg azt jelentette, különleges, elegáns, ragyogó; emberre alkalmazva: határozott, öntudatos, tehát igazi, finom úr. Jelentéstartalmának módosulása 1862-ben kezdődött, Gaspare Mosca és Giuseppe Rizzotto I mafiusi di la vicaria di Palermo című sikeres színdarabjával, ami börtönben játszódik, címében a vicaria szó a börtönre, a mafiusi pedig az ideiglenesen ott tartózkodó finom úriemberekre utal. A mafioso azóta jelent bűnözőt. Hogy nálunk miért lett a mafioso szóból maffiózó, a mafiából pedig maffia, azt nyilván sohasem fogjuk megtudni. (A maffiát egyedül mi írjuk két f-fel, ahogy Napoléont is csak mi írjuk Napóleonnak. Nekünk szabad.)

Szicíliáról hallva tehát a maffiózókra és a spagettijükre asszociál a világ, persze aki csak egyszer is járt a küklópszok szigetén, az mégse rögtön a spagettire gondol. Inkább a kardhalra. Valamikor bőven volt belőle, kivált a Jón-tengeren és a Messinai-szorosban fogták igen szorgalmasan, úgyhogy mára nem sok maradt. Szicília népe viszont rajong a kardhalért, így aztán importálják a világ más részeiről. Némelyek szerint Kínából, ami persze hülyeség, ugyanis nem a kardhal kínai, hanem csak a hozzávalók, a konyhafelszerelés, az edények, a szakács farmere és trikója, esetleg maga a szakács. Akárhogy is van, okkal tételezhető föl, hogy a szicíliai maffiózó, ha betér a palermói La Fenicébe, kardhalat rendel, meg egy palack fehér Regalealit. Jómagam ugyan nem szoktam szicíliai maffiózók társaságában vacsorázni (magyarokéban se gyakran), de feltételezem, hogy van ízlésük, és tudják, hogy a La Fenicében a roston sült kardhal különösen ízletes. Szicílián a kardhalnak igen sok elkészítési módját ismerik, egyebek között csinálják rántva (a zsemlemorzsába aprított fokhagymát és zöldpetrezselymet is kevernek), sütve (előtte olaj, citromlé, szurokfű és erős paprika keverékében pácolják), paradicsommártásban (olívabogyóval, szardellafilékkel, fehérborral) és messinai módra, utóbbit például az Il Giardino dei Melograni kerthelyiségében lehet megkóstolni, a palermói Via Tolomeán.

Kardhala előtt azért tésztát is fogyaszthat a maffiózó, arról ugyanis szó sincs, hogy Szicília népe a pasztától idegenkedne, sőt. Némelyek szerint a paszta éppen Szicíliából elindulva hódította meg az olasz délt, később pedig Amerikát, de hát erről már volt szó e helyt. Maffiózónk helyében én a pasta con le sardét választanám, vagyis bucatinit friss szardíniából készült mártással, amiben édeskömény, sáfrány, mazsola és fenyőmag is van, tetejére pedig mandulát szórnak. Ez a legjellemzőbb szicíliai tésztaétel, máshol effélét nem kapunk, csakis Szicílián, de azon belül is leginkább csak Palermóban. Pasztának tehát paszta, ám az olasz konyhához semmi köze, az arabhoz annál inkább. Legenda is kapcsolódik hozzá, egy daliás görög kapitányról, a messinai Eufémioszról szól, aki beleszeretett egy ifjú apácába és megszöktette. Az effajta csínyeket akkoriban orrlevágással szankcionálták, viszont a daliás görög kapitány volt olyan hiú, hogy ragaszkodjon az orrához, ezért inkább áthajózott Afrikába, és megkérdezte az aglabita emírt, nem akarná-e esetleg megtámadni Szicíliát, mert ha igen, akkor ő, Eufémiosz, bírná ezt a dolgot menedzselni. Az emír látott a javaslatban fantáziát, Eufémiosz tehát tízezer gyalogos és hétszáz fős lovasság élén tért vissza Szicíliába, ezzel pedig kezdetét vette a szicíliai szaracén uralom gasztronómiailag fölöttébb gyümölcsöző korszaka. A hadsereg Mazara del Vallónál szállt partra (827. június 17-én, ha minden igaz), a hadtáp rengeteg friss szardíniát talált a halászok által is használt kikötőben, a piacon volt fenyőmag, sáfrány és mazsola, körben a hegyoldalak édesköménytől illatoztak. A szaracén szakácsok mindezt közös tető alá hozták a maradék száraztésztájukkal, miáltal is megszületett a pasta con le sarde, ami az azóta eltelt csaknem ezerkétszáz esztendőben nem is változott.

Hogy mit köszönhet ínyenc maffiózónk Eufémiosznak, a kéjsóvár görög kapitánynak, de leginkább az általa vezetett szaracénoknak, azt elég könnyű megmondani. Csaknem mindent. Egyetlen olyan jeles szicíliai étekről tudok, ami nem az igazhitűek, hanem egy John Woodhouse nevű iszákos brit alattvaló emlékét dicséri, ez a scaloppine di vitello al Marsala, borjúszelet marsalában. Annyiban jeles szicíliai étek, hogy egész Olaszországban ismerik, északon inkább, mint Szicílián, az iszákos brit alattvaló pedig úgy kerül képbe, hogy a marsala gyűjtőnéven ismert avinált borok termelésétő alapozta meg. (A további részleteket lásd a szakácskönyvemben, az 531. oldalon.) Maga a marsala szó persze már arab eredetű, Marsah el Allah, tehát Allah kikötője (mások szerint egyszerűen csak Ali kikötoje, Marsah Ali), város Szicília nyugati partvidékén, lánykori nevén Lilybaeum.

Szicília konyhája amúgy híres volt korábban is, a sziget eredendően gazdag és termékeny voltáról elsőként egy Odüsszeusz nevű turista számol be Homérosz nyelvén, utána pedig Arkhesztratosz, az ókori világ Brillat-Savarinje, egyébként maga is szicíliai. A Kr. e. V. századra Szürakuszai (latinosan Siracusa) az egész Mediterráneum gasztronómiai fővárosává nőtte ki magát. Amikor aztán a sziget római provinciává avanzsált, a szicíliai konyha híre eljutott a birodalom minden zugába, a szicíliai szakács a klasszikus vígjátékok kedvenc figurája lett, a való életben pedig a gazdag rómaiak egyik státusszimbóluma. Siculus coquus et sicula mensa, szicíliai szakács és szicíliai asztal, ennyi a jó élet titka a korabeli latin szólás szerint, más nem is kell.