Mióta Rómában élünk, sokat írtam az olaszok vallásosságáról vagy különösen gazdag építészeti kincseikről. Hegyekről, völgyekről, kultúráról. Írtam háborúkról, békekötésekről, könyvtárakról és azokat megőrző szerzetesekről. Tengerpartról, sziklabércről. Egy dologról azonban most írok először, pedig egész Európában csak itt található belőle néhány. A működő vulkánokról van szó. Itália ebben is rendkívül gazdag.

Talán kevesen tudják: az eurázsiai és az afrikai kőzetlemezek ütközési zónájában fekszik Olaszország egy része, az afrikai kőzetlemez gyűrődik a másik alá. Szicília és környéke ma is működő vulkánok területe, de két-háromszázezer éve a mai Bolsenai-tó környéke volt aktív, harmincezer éve pedig az Albanói hegyek vulkánjai működtek. Mai emlékei e földtörténeti kornak az egykori kráterekben található csodálatos tavak sora, valamint a toszkán vidék méltán világhíres bortermő tája, ahonnan a Chianti is származik. Tudjuk, miként pusztult el Pompeji, Herculaneum a Vezúv egyik nagy kitörésekor, s szakemberek állítják, hogy ma is veszélyes a Vezúv, mert ugyan ritkán, de akkor nagy erővel törhet ki.

A Nápolyi-öböl is régi vulkáni működés eredménye. A laikus turista csak azt tudja, hogy Solfatárán, egy régi vulkán kráterében lehet ma sétálni. Itt a föld mindig meleg, s egyes réseken kénes gőz száll a levegőbe. Az ókorban barlangokat alakítottak itt ki, mert úgy gondolták, hogy bizonyos betegségek kúrálására alkalmas a környezet...

Az Etna Szicília ma is működő, Európa legismertebb vulkánja. Több mint háromezer méter magas, kopár, kietlen hegy, mely szinte egész Szicíliából látható. Télen síparadicsom, a kopár tájat néhol sífelvonók oszlopai törik meg. Az igazi érdekesség azonban a Lipari-szigeteken található. Hajó indul ide a szicíliai Milazzóból, amely elviszi a látogatókat a vulkánok névadójához, a Vulcano szigethez, illetve a Strombolira, mely állandóan működik. Amint kiköt a hajó, csak a tenger morajlása, néhány elektromos autó zizegése és a fel-felmorajló vulkán hangja hallható. Napközben szürke füst lövell ki a kráterből tíz-tizenkét perces időközökben. A turisták - akik a kilencszáz méternél magasabb csúcsra, s arra készülnek, hogy az éjszakát a szabadban, "tűzijáték" kíséretében töltsék el - igazi megpróbáltatásra számíthatnak. A sziget maga a vulkán. Kétezer-száz méter a tengerben, kilencszáz a vízfelszín fölött. Egy darabig még növényzet szegélyezi a felfelé vezető, ösvénynek is nehezen nevezhető utat. Iszonyatos melegben, árnyék nélkül kell gyalogolni, néhol szakadék az egyik oldalon - a gőzölgő, élettelen vulkáni lejtő -, a másikon a csúszós, már megkötött lávafolyam. Gyakran kell pihenni, a vízzel pedig takarékoskodni. Evésre senki nem gondol, mégis kell, hiszen a turisták energiája egyre fogy. Csak a csúcs lassú közeledése és az alant kitáruló tenger szépsége nyújt vigaszt. Még mielőtt elérné a vulkán peremé a kis csapat, a naplemente aranyló színűből szürkére változtatja a tájat, s az eddig csak füstöt okádó vulkán pazar tűzijátékba kezd. Közeledik az éjszaka, de bármilyen fáradtak is a vulkánmászó turisták, nehezen megy az elalvás. A tengeren imbolygó fényű hajók jelennek meg, utasaik onnan szemlélik a természet csodáját. A hegy oldalában lassan elszenderedő turisták többször felriadnak a morajlásra, ilyenkor fel-fel néznek a szikrákat köpő csúcsra.

Kora hajnalban törődötten indulunk le a vulkán oldalán. A tengert pára takarja el, fent kéken ragyog az ég.

Fáradtan lefelé haladva lányom eleinte fogadkozik, hogy többet nem jön el ide, aztán visszanéz s így szól:

- Azért megérte. Fiam halkan, de biztosan állítja: holnap újra eljönne. - Csak - teszi hozzá - fürödhessek kádban, meg alhassak egyet ágyban...

Bókay László

Forrás: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.08.17/2301.html