Az én világomban az emberek általában nem írnak önéletrajzot. Vagy ha mégis, rendszerint benne vannak a tanúvédelmi programban. Én nem vagyok benne senkinek a programjában, csak a sajátomban. Sok évet töltöttem börtönben; üldöztek szövetségi, állami és helyi hatóságok, kaptam idézéseket, végzéseket, ítéleteket és 'kedvezô' ajánlatokat. És a saját világomban voltam bérgyilkosok célpontja és a ciklon centruma a modern alvilág történelmének egyik legviharosabb idôszakában - de itt vagyok, mint Ismáél, visszatértem, hogy mindent elmeséljek.
Amikor ezt írom, hatvanhat éves vagyok. Az arizonai Tucsonban ülök egy nagy panorámaablaknál, amely keretbe foglalja a kilátást a távoli sivatagi hegyekre. A hegyek és a sivatag óráról órára, néha pedig - reggel és este - percrôl percre változtatják színüket. A táj szinte minden árnyékáról és alakjáról szól egy indián legenda. Az a magas, nyerges hátú hegy, amelyet az ablakomból látok, egy fiatal harcos, egy nagy törzsfônök fia. Amikor az apja meghalt, a harcos meztelenül a hegyek közé lovagolt. Addig követte apja szellemét, amíg kétségbeesett szívét meggyógyították, a testét pedig pompás, színes ruhákba öltöztették, hogy visszatérhessen, és a népe élére állhasson. Ezek a legendák olyanok nekem, mintha a társaim volnának. Nem lehet anélkül élni az országnak ezen a felén, hogy az ember ne érezné ezt a fajta jelenlétet maga körül a vidéken.
Késôbb majd Rosalie-val, a feleségemmel beülünk az autóba, és elmegyünk Phoenixbe, hogy meglátogassuk három fiunk egyikét és néhány unokánkat a tizenkettôbôl. Indulás elôtt beugrom apámhoz, Joseph Bonannóhoz, aki kilencvennégy éves, még mindig tele van életerôvel és történetekkel, igazi legendás túlélô. Évek óta nyílt találgatás tárgya, hogy ô volt-e Don Corleone hús-vér modellje A keresztapa című könyvben és filmben. Igen, ô volt - ahogy rólam pedig a fiát, Michaelt mintázták. De egy regény csak a színek kavalkádja, bármilyen szép is, ami egy idôre átsuhan a táj fölött; a hangulat, talán, de nem a lényeg. Ezért írom ezt a memoárt.
A történetem kísérlet arra, hogy bejárjunk egy valóságos és veszélyes világot - rendôrségi védelem vagy bárki elôzetes jóváhagyása nélkül -, hogy elmondjak néhány dolgot, amit el kell mondani, hogy eloszlassak árnyakat és formákat, amelyek az évek során legendákká és hazugságokká váltak.
Aki vallomásokra és melldöngetô önvádra számít, nem fogja itt megtalálni. Igen, folyik vér ezeken a lapokon, vér az apám történetében és az enyémben is. E vér egy része a csatornákban csorgott, és elmosta a reggeli esô vagy egy arra járó locsolókocsi. De ennek a vérnek a nagyobb része még mindig az ereimben csörgedezik, és évszázados hagyományokból és értékekbôl fakad, amiket soha nem lehet elmagyarázni a mozigengszterek és bulvárbanditák ripacs szövegével.
Régi maffiózó családból származom. A Bonanno-klán évszázadokon át kulcspozícióban volt Castellammare del Golfo környékén Szicíliában, és, ami a legfontosabb, a múlt század közepétôl a jelenig. Apai dédnagyapám, Giuseppe Bonanno a nagy Garibaldinak, az olasz egyesítési mozgalom bajnokának támogatója és harcostársa volt. Szicíliában a függetlenség és a becsület mindig kéz a kézben járt. Végsô soron ez a kapcsolat volt az oka annak, hogy megalakult az a titkos társaság, amelyet késôbb tévesen maffiának neveztek, de amely valójában csupán olyan férfiak csoportja volt, akik maffiózók voltak.
A félreértés elkerülése végett: tényleges különbséget lehet tenni a mafia és mafiosi kifejezések között. Az elsô egy kitalált szó, amit az igazságszolgáltatás és a média kényelmesen használt gyűjtônévként a szervezett központi bűnszövetkezetre, világméretű, polipszerű csápokkal. A második szó a valóságban gyökerezik, a férfiak és nôk jellemében és értékeiben, akik a szicíliai történelem mindennapi formálói voltak. E maffiózók közül néhányan tagjai lettek egyik vagy másik titkos társaságnak, kivándoroltak az Egyesült Államokba, és családokká alakultak.
Hadd legyek a lehetô legérthetôbb. A maffia szó egyszerre valós és legendás a szicíliai történelemben. A szicíliaiak évszázadokig az idegen hódítás igájában éltek. Szicília volt a hódítók inváziós útvonala. Akár görögök voltak Krisztus elôtt vagy franciák a Bourbon-monarchia idején, olyan óvatosan és körültekintôen vonultak keresztül Szicílián, mint egy marhacsorda. A szicíliaiaknak emberemlékezet óta alkalmazkodniuk kellett ezekhez a hódítókhoz, ki kellett jönniük velük, és - mivel soha nem voltak elég erôsek ahhoz, hogy kitegyék a szűrüket - a közvetlen erô helyett fortélyokkal, együttműködéssel és egyezkedéssel kellett szembeszegülniük. A szicíliaiak hagyományosan a fônökeik talpát nyalták napközben, éjszaka azonban megszegték a törvényt. A szigeten gyakori volt a nagy vagyon földbirtokok formájában. Ezeket a birtokokat távol lévô birtokosok hozták létre, akik a helyiek munkaerejére és az ôket ôrzô hódító seregekre támaszkodtak. A kezdetektôl a hódítás volt a táptalaja a sajátos szicíliai karakter kialakulásának - annak, ami elkerülhetetlenül a maffia megszületéséhez vezetett. Lehetetlen bármit is megérteni a maffiáról, a La Cosa Nostráról - vagy bármilyen nevet ragaszt is az igazságszolgáltatás az erre az országra jellemzô csoportra - anélkül, hogy elôbb megértenénk a felépítésének ezt a leglényegibb aspektusát: az egyes maffiózók karakterét és személyiségét.



Forrás: http://www.konkretkonyvek.hu/samples.php?book=84&sid=7710cb296177a0fbbb4ea66f5e37ede5